8. fejezet
- Kicsim! - nyitott ajtót anyám megviselt arckifejezéssel. Bár tudtam, hogy őt nem érintette annyira ez a dolog, de mégis... a volt férjéről volt szó, az apámról.
- Mikor történt? Hol? Miért? - kapkodtam levegő után.
- A nyomozók azt mondták, hogy tegnap éjfél előtt indult el otthonról. Egyedül. Pár ember látta a temető felé sétálni.
- Öngyilkos lett? - tettem fel a kérdést, de levegőt nem mertem venni a válaszig.
- Nem lehet tudni, hogy mi volt a baja. - hajtotta le a fejét anyám. - A szervezete egészséges volt, de... mintha elhagyta volna az életereje... még vizsgálják a halál beálltának okát, de kicsim...ne hibáztasd magad! - simogatta meg a hátam. - Tudod, hogy nem te tehetsz róla. Ha akart volna, eljött volna hozzánk...de ő inkább az Államokban szenvedett, ahol nem volt senki, aki megfelelő ellátásban részesítette volna...
- Mi miért nem maradtunk ott? - kezdtem bedühödni. - Segíthettünk volna neki! - sírtam.
- Ez az Ő választása volt! Te is tudod!
Ez tény. Nem is vitatkozhattam volna anyámmal. Apám ott akart maradni, távol akart tartani magától, de hogy miért...arról fogalmam sincs. De ki fogom deríteni.
- Itt egy levél. Tőle. - nyújtotta át a fekete borítékot.
- Miért fekete? - forgattam. - Ez egy búcsúlevél? - nyitottam ki, de rájöttem, hogy nem olvashatom el anyám előtt. Ezt apám nekem küldte, csak én olvashatom el.
- Felmegyek. - mondtam, majd felrohantam a szobámba és kibontottam a levelet.
" Lányom. Mikor ezt a levelet olvasod, bizonyára már nem leszek ezen a világon.
Sajnálom, hogy így alakult az életünk. Szerettem volna veled lenni. De nem kellett volna, hogy megszüless. Amióta megfogantál, veszélyben vagy.
El fog jönni érted.
Már most is tud rólad.
Talán már meg is ismerted.
Bárcsak tudnék neked segíteni. Bárcsak ott lehetnék, és elviselném helyetted a fájdalmat.
De én már túlestem ezen. Mi ezért élünk ezen a világon. El kell viselnünk ezt.
Most megyek... Nem bírom ezt tovább, kimerültem. Belül teljesen elhaltam. Az okát nem mondhatom meg, mert azzal veszélybe sodornálak, de ez a kis versike segíteni fog, hogy rájöjj... ki és miért csinálja ezt velünk!
Baljóslatú ma a hold,
Ugorj hát át a szakadékon.
Keress, lelj és vondd,
Ott lesz a titok nyissa
Találd meg és élj,
Talán meglel téged a fény. "
- Ez valami vicc? - ejtettem ki a kezemből a lapot. Mégis mit jelent ez? - túrtam bele idegességemben a hajamba, majd hanyatt vetettem magam és halk sírásba kezdtem.
- Nem találkoztál Kai-val? - kérdezte Jae Hee másnap reggel.
- Nem. - feleltem alig hallhatóan. - Kellett volna?
- Keresett. - erre felkaptam a fejem.
- Igen? Miért?
- Azt nem mondta... - abban a pillanatban megcsörrent a telefonom. Előkaptam és meglepetten tudatosult bennem, hogy Kai száma virít a képernyőmön.
- Mi az? - kérdeztem kicsit durván.
- Gyere ki! A suli elé! - utasított, majd le is csapta a kagylót.
- Ennek meg mi a baja? - csaptam be a szekrényem ajtaját.
- Hova mész? - kérdezte Jae Hee.
- Majd jövök. - feleltem sietősen és elindultam a kijárat felé.
Kai a parkolóban várt. Amint megpillantottam, hirtelen azt is elfelejtettem, hogy apám alig halt meg 24 órája. Olyan dögösen festett fekete bőrnadrágjában és fehér dzsekijében, hogy meg is botlottam a lépcsőn lejövet.
- Mit akarsz? - kérdeztem bunkón. Nem mertem ránézni arcára, mert már messziről láttam... üdébb és szebb, mint bármikor. Ő igen jó passzban volt, velem ellentétben.
- Ma nem mész iskolába. - jelentette ki egyszerűen. - Pattanj fel! - nyomta a kezembe a bukósisakot.
- Meghibbantál?- horkantam fel. - Miből gondolod, hogy azt teszem, amit te mondasz?
- Szállj fel, most azonnal! - nézett nyomatékot adva a szemembe. Fogalmam sem volt, hogy miért engedelmeskedtem a parancsának, de felhúztam a sisakot, és felpattantam mögé.
- Kapaszkodj! - azzal felbörrögött a motor és mi száguldoztunk, de hogy hova, arról fogalmam sem volt.
- Hol vagyunk? - szálltam le a motorról. - Mi a francért hoztál egy templomba? - döbbentem le, mikor megpillantottam az épületet.
- Menj be! Keresd a papot, és mondd hogy kenjen be szentelt vízzel...!
Ahogy abban a helyzetben tehettem, úgy képen röhögtem, hogy talán még a nyálam is kifolyt.
- Mi...mih...ezt most komolyan gondolod? - fogtam a hasam. - Ugyan minek?
- Sovány védelem ugyan, de mégis valami...menj be! - piszkálta a felsője szélét. - Én nem mehetek be veled.
- Elegem van, hogy parancsolgatsz nekem! - kiabáltam, mire felkapta a fejét.
- Templom előtt vagy. - hunyta le a szemeit Kai, hogy lenyugtassa magát. - Nem kéne ordítani.
Mi történt a régi, pajkos Kai-val? - ámultam el. Olyan komoly lett. Ingerült és főnökösködő.
- Mi a bajod? - léptem közel hozzá. Talán túl közel is. Arca addig pár centire volt az enyémtől, szomorú tekintete megijesztett. Nem szokott Ő ilyen lenni.
- Azt hittem, hogy marad még időm. Hogy mindent gondosan elvégezhetek. De valaki közbeszólt.
- Miről beszélsz... - kerestem a tekintetét, az ő szemei viszont lejjebb vizslattak. Azt hittem, hogy meg fog csókolni. Olyan deja vu érzésem támadt. Pár nappal ezelőtt is ilyen közel voltunk egymáshoz, a szobámban, az ágyon. De mikor már épp lehunytam volna a szemeimet, elhúzódott és nagyot sóhajtott.
- Be kell menned! Itt megvárlak. Menj! - lökött finoman arrébb.
Ugyan most nem éreztem azt a késztetést, amit a legtöbb alkalommal, ha parancsolgatni kezdett nekem, de jobbnak láttam teljesíteni a kérését, még ha az hülyeségnek is hangzott. Fogalmam sem volt, hogy miről beszélt, de valami azt súgta, hogy Kai rengeteg mindent titkol előlem, és nem egyszerű véletlen, vagy vonzalom az, ami arra késztette, hogy utánam jöjjön Koreába. Nem. Itt valami más van a háttérben, talán olyan dolog, ami kihat az egész életemre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése