10. fejezet

10. fejezet

- Takarodj innét! - mondtam szigorúan, de Kai egy tapodtat sem mozdult. Sőt, egyre csak közeledett, majd egyik kezével elkapta a csuklom, arra viszont nem számított, hogy a bőre perzselődni kezd. Igazából én sem.

- Áú! - kapta el a kezét hirtelen. - Mi a fra...Te belenyúltál a szenteltvízbe? - kérdezte szúrós tekintettel.

Elgondolkodtam. Igen...mielőtt kijöttem a templomból, beletettem a kezem. Ezek szerint...akkor mégis csak jó valamire a szenteltvíz!

- Hagyj békén! - nem akartam gyengének tűnni, bár valószínűleg hozzá képest az voltam.

- Most velem jössz! - ragadta meg a másik kezemet Kai, majd maga után kezdett el húzni, a motorja felé.

- Eressz már el!!! Hazug disznó! - hadonásztam, de nem értem vele semmit.

- Fogalmad sincs a dolgokról, addig ne vádaskodj, míg nem tudsz mindent! - fordult hátra Kai.

- Hallottam, amit a papnak mondtál! - kiabáltam. - Te vagy a hibás apám haláláért. Te hoztad az életembe a folytonos rettegést, minden a te hibád! - gördült le egy könnycsepp az arcomon. Sajnáltam, hogy csalódnom kellett benne. Bár tudtam, hogy nem egy könnyű eset, de eddig csak azt hittem, hogy playboy, de mint kiderült...annál sokkal rosszabb....egy bukott angyal. Aki meg akar szállni. Istenem, de hülyén hangzik. Mégis... azt hiszem igaz.

- Most szépen elhallgatsz és velem jössz. Addig aludj! - ismerős érzés kerített hatalmába. A sötétség elnyelt Kai szavaira, mint minden alkalommal, mikor elvarázsolt.

Nem is lehetett volna rosszabb. Amint kinyitottam a szemem, elkapott a deja vu érzés. Ismét egy raktárban voltam, a földön, mint amikor először találkoztam Kai-val Amerikában.

A kezeim bilincsbe voltak verve, és egy száll trikóban és nadrágban ültem a földön.

- Ah... mi vagy te, valami perverz? Hol a pulcsim? - kérdeztem a levegőbe, mert akkor még nem tűnt fel Kai. - Fázom! - kiáltottam kimérten.

- Nem izgat. - tűnt fel Kai a semmiből, majd ledobta elém a kabátomat. Hát ezzel most nagyon sokra megyek, bekötött kézzel.

Hitetlenkedve felkuncogok.

- Szóval ez az igazi valód? - kérdeztem. - Tapló.

Egy pillanat alatt ott termett előttem, és szinte belemászott a képembe.

- Te hoztad ezt ki belőlem. Nem kellett volna elmenekülnöd. - szűrte fogai közt. - Úgyis megtalállak, bárhova is mész... - horkant fel, miközben kiegyenesedett.

- Hát ez valóban mulatságos. - motyogtam cinikusan. - Mikor akarsz innen elengedni?

- Majd ha jobb belátásra bírtalak. Ha nem akarsz elszökni, ismét. - nézett bele a szemembe, koromfekete íriszeivel.

- Azt reméled, hogy ölbe tett kézzel várom a Cheshvan-t, hogy megszállj? Normális vagy? - röhögtem képen, bár belül szorongtam.

- Valami olyasmi. - vallotta be Kai, miközben letett egy vaskos könyvet az egyik dobozra.

Most itt akar olvasni mellettem, miközben felügyel? De mégis meddig? Amíg együtt nem működöm vele?

De mégis mit vár? Hogy eldobok mindent, és átadom a testem, hogy megszállhassa?

- Egész pontosan mit is akarsz velem tenni? - kérdeztem halkan.

- Csak arra kérlek, hogy ne szökj el. - guggolt le elém, így az arca majdnem egy síkba került az enyémmel. - Nem menekülhetsz el.

- Komolyan...képes lennél megszállni? - próbáltam hatni az érzelmeire, hátha... csak egy kicsit is megkedvelt, de arckifejezéséből ítélve, ő már rég eldöntötte a sorsom. Már eleve így tervezte az egészet, azért követett, azért 'barátkozott' meg velem. Ismételten be lettem csapva.

Apámnak igaza volt. Ő próbált figyelmeztetni a levelében, de akkor még nem értettem semmit. Most viszont...hiába is akarnám felidézni a szavait, nem nagyon menne. De igazság szerint már nem is segítene. A levelében figyelmeztetni akart erre, a baj már megtörtént, ezen már nem segíthetek.

- Ezt csinálom már egy...hm...kétszáz éve. Miből gondolod, hogy kihívást jelentenél? - kérdezte közömbösen.

- Két.Száz? - akadt el a szavam, bár ez rám nézve lényegtelen volt. Sokkal fontosabb dolgokról kell kifaggatnom, mint a kora. - És ha szabad megkérdeznem ...miért éppen én?

- Fogalmazzunk úgy, hogy...családi örökség. - kacsintott.

- Családi örökség? - háborodtam fel. - Más ember egy menő autót, esetleg házat és egy csomó milliót kap örökségként, én meg... megszállhat egy bukott angyal...hm...végül is... még örülhetek a jussomnak... - pörültem magammal.

- A legnagyobb baj itt az...hogy más is akar téged... - bökte meg a homlokomat Kai a mutató ujjával.

- Nem magam miatt akarnak a pasik, hanem a testem miatt... végül is...én csak egy átlagos lány vagyok. - poénkodtam.

- A-a. Ebben tévedsz. - mosolygott Kai. - A te tested...khm, mármint nem csak férfi szemmel, de angyal-szemmel nézve is épp olyan csábító. - vigyorgott önfeledten. Nagyon örültem, hogy ennyire mulattatja a helyzetem.

- Inkább ördög, mint angyal... - helyesbítettem.

- Jogos. - hagyta annyiban Kai. - Na...akkor megfogadod, hogy nem rohansz el, mint pár órával ezelőtt, a templomnál?

- És mit kapok cserébe? Elengedsz, hogy aztán megszállhass, ha eljön az idő?

- Hm...mondjuk úgy, hogy addig biztosítalak a jóllétedről. Annak érdekében, hogy mindig szemmel tudjalak tartani, be kell költöznöd hozzám.

- Haha. - nevettem. - Épp elég jól élek az édesanyámmal is, nincs szükségem rád. - ellenkeztem. Valójában nagyon nem tetszett az ötlete. Mi lenne, ha együtt kéne élnem vele? Egy Bukottal? Egy Kai-val?  Szerintem nála rosszabb lakótárs nem is lehetne.

Végül úgy döntöttem, hogy belemegyek. Persze látszólag. Valahogy akkor is ki kell másznom ebből a genyából. Nem történhet velem ilyesmi, erre nem vagyok felkészülve. Apám talán gyáva volt, de én biztos hogy ellenszegülök.

- Legyen. - néztem mélyen szép, mandula alakú szemeibe. - Hozzád költözöm.

Kai arca meglepett volt, majd pár másodperc múlva kajánul elmosolyodott.

- Nem fogod megbánni. - mondta, miközben csettintett egyet az ujjaival, és a bilincs hirtelen eltűnt a csuklóimról.

- Már azt is megbántam, hogy találkoztunk. - álltam fel, majd mikor elhaladtam mellette, neki mentem a vállának. De ő csak felkacagott.

- Azt hiszem szükséged lesz az útmutatásomra. Elég veszélyes ez a környék. - jött utánam.