11. fejezet

11. fejezet

- Most...mégis hova viszed azt a formás kis segged? - torpant meg Kai, mielőtt bevágtattunk volna a nagy tömegbe, a városközpontban.

- Haza? - fordultam hátra.

- Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy mostantól nálam laksz. - húzta fel a szemöldökét kérdőn.

- Igen, de haza kell mennem a cuccaimért, mellesleg ott van anyám is... - Kai karon ragadott, majd magához húzott. Sötét írisze fogva tartotta a tekintetemet, miközben finom kezeivel eltűrt egy kósza hajtincset az arcomból. Olyan közel volt, a leheletét is éreztem.

- Már nem mehetsz vissza oda többet. - suttogta, de így is jól hallottam, a zúgolódó tömegben.

- Tessék? - hátráltam. - Hogy érted, hogy nem mehetek oda többet?

- Mikor kijelentetted, hogy hozzám költözöl, attól kezdve anyád életéből eltűntél. Ez a jó egy bukott angyalban. - mosolygott, de én közel sem voltam ilyen vidám. - Bármit mondasz neki, azt azonnal teljesíti.

- Te szemét!!! - ütöttem mellkason. - Hogy merészelted? És...mikor? Hogyan? De ami a legfontosabb, miért? - vajon mit fog még kitalálni, hogy végleg tönkre tegye az életemet? 

- Azt akarod, hogy biztonságban legyen anyád? - kérdezte kimérten. - Tudod hányan vadásznak rád és rám együtt véve?

- Rád? - lepődtem meg. - Rád miért?

- Hahó! Bukott angyal vagyok. - húzta a száját. - Csak jól rejtőzködöm és remek a meggyőzőképességem. 

- Pfff... - fintorogtam. - Kik vadásznak ránk?

- Ha hazaértünk elmondom. - fogta meg a kezem, a baj csak az volt, hogy így úgy tűnt, mintha járnánk. És ez tetszett. Mármint... jó érzés volt. De ez nem helyes. Kai átvert, kihasznált és nem utolsó sorban...meg akarja szállni a testem, a végén pedig az öngyilkosságig fog hajszolni. Miért érzem mégis biztonságban magam mellette?

Talán mert ő az egyetlen, aki segíthet. Miután eltűnteti az ellenségeimet, ráveszem, hogy ne szálljon meg. Legalábbis ez a célom, azért teszem azt, amit mond.

Pár percnyi sétára volt Kai lakása, a várostól. Nem esett messze a mi házunktól. Vajon direkt szervezte így?

- Szemmel kellett, hogy tartsalak. - válaszolt a ki nem mondott kérdésemre.

- Tudsz a fejemben olvasni? - kaptam rá a tekintetem.

- Alapvetően minden bukott angyal képes az emberek fejében olvasni, de a tiedben nehéz. Biztos azért, mert nem vagy teljesen ember. - nyitott be az ajtón, majd betessékelt.

- Hogy érted, hogy nem vagyok teljesen ember? Miről beszélsz? - kezdtem megint ideges lenni. Vajon mennyi mindent nem tudok még magamról, a családomról és Kai-ról?

- Egy Nefilim gyermeke vagy. Ha nem az lennél, most élhetnéd az életedet, azon aggódva, hogy miért nem vesz észre ez a helyes, sármos fiatal srác. - mutat magára. - Legalábbis... elég sokan ezt gondolják a suliban, még a barátnőd Jae Hee is. - vigyorgott öntelten, miközben elővett a szekrényből egy zacskót.

- Na ne nevettess...- kuncogtam, majd levágódtam a bőrkanapéra. Egész kényelmes... - Jae Hee nem hiszem, hogy... - kezdtem volna, de rájöttem, hogy ez az információ elenyésző volt Kai előző mondatában. - Minek vagyok a gyereke? - ültem fel.

- Egy Nefilimnek. Apád az volt.  - felelte nemes egyszerűséggel. - Tudod mi az, hiszen meséltél is róla, mikor korrepetáltál... - kacsintott.

- Szóval azt akarod mondani... - álltam fel fenyegetően. - Hogy az apám egy bukott angyal fia volt? - csaptam az asztalra.

- Egész jól bírod. - bújt az arcomba Kai, majd pajkos szemei lejjebb vándoroltak, az ajkaimra és ismét fel a két szemembe. Olyan gyönyörű volt. Gyorsan megráztam a fejem, hogy eltűntessem Kai arcát az elmémből. Nem szabad elfelejtenem, hogy ez a védjegye. Ő így tudja megbabonázni az embereket, ez az egyik speciális képessége.

- Meséljek még? A végén el se mersz majd aludni nélkülem... - már megint bevetette azt a csábos félmosolyát, ami mindig elgyengített. A francba ebbe az ördögbe! - mérgelődtem magamban.

- Te javíthatatlan vagy. - ráztam a fejem, majd visszasétáltam és keresni kezdtem a szobámat.

- Sajnos már az. - hagyta annyiban Kai. - Mit keresel?

- A szobámat. Gondolom már mindent gondosan berendeztél, ha képes voltál anyámmal elfeledtetni, hogy létezem. Mégis hogy gondoltad ezt? Az iskola? Onnan is kiírattál?

- Onnan nem, bár...lehet még arra is sort kerítek. Az egyetlen zavaró tényező, az Tao. Őt is szemmel kell tartanunk. Tudod...van az a mondás, hogy a barátaidnál csak az ellenségeidet kell jobban magad mellett tartani. Jobb, ha látom mire készül.

- Ő mit akar? 

- Ő is a testedet. - tette be a tésztát a buborékoló vízbe Kai. - Már vagy a bukásunk óta hadban állunk. Azzal vádol, hogy én magammal rángattam ide, és most így akar büntetni. Legalábbis azt hiszem ez az oka, hogy üldöz téged. 

- Örülök, hogy én vagyok a háborútok tárgya. - horkantam fel. - És téged ki keres? Miért kell bujkálnod? - faggatóztam. Igazság szerint nagyon is érdekelt a dolog. Mindig imádtam a fantázia történeteket, bár álmomban sem gondoltam volna, hogy minden, amit a Bibliában olvastam, igaz. Szerintem még mindig nem fogtam fel teljesen, hiszen nagyon jól viselem. Mondjuk ez jellemző volt rám. A kiakadásom csak pár percig tart eleinte, viszont ha eljut a tudatomig a felhalmozott történtek súlya, oly' annyira kiborulok, hogy nagyon nehezen lehet lenyugtatni. 

- A Hatalmasok. - mondta.

- Úgy érted...az arkangyalok? Vagy?

- Az arkangyalok bizonyos megbízottjai, a Bűntetők. - tette le az asztalra a nekem szánt ételt. - Azzal bízták meg őket, hogy vadásszanak le minden - nem a Földre való-  teremtményt, beleértve a Nefilimeket és atyjaikat, a Bukottakat. Szerintük a bukott angyalok a forrása az emberi bűnnek. Ők terelték Ádámot és Évát, hogy elkövessék az első bűnt, ami később kihatott az egész emberiségre, mint tudod...

- Az almaevés... - bólintottam, majd bekaptam az első falatot.

- Az arkangyalok szerint, a Bukottak rontást hoznak az emberi létre, kínozzák őket, rombolnak és bajokat okoznak. Ami részben igaz is...

- Akkor megérdemled a büntetést. - mondtam hidegen. 

- Úgy gondolod? - kérdezte vissza komolyan, már-már bűnbánóan. Talán rosszul esett neki, hogy ezt mondtam?

- Megölted az apámat... - emlékeztettem.

- Nem ÉN öltem meg, viszont azt bevallom, hogy én is hibás vagyok.

- Ugyan az. - tettem le a villát. Az étvágyam is elment.

- Már késő megbánnom a bűneimet. - hajtotta le a fejét. - Ha feladom magam, azon nyomban a pokolra küldenek. 

- Sosem késő megbánni a félrelépéseidet. Ez mind fejben dől el. Akarod-e vagy nem. - néztem vele farkasszemet, de ő volt az aki előbb elnézett. Láttam arcán az érzelmek vegyes ötvöződését, fontolóra vette a lehetőségeit, de ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy megpróbálja, felállt és engem is feltessékelt a székről.

- Megmutatom a szobád.