1. fejezet
- Biztos nem akarsz hazajönni Koreába, apa? - szóltam rekedtes hangon apámhoz. - Ott el tudnánk látni, és nem kéne egyedül ülnöd egy sötét szobában...
- Jay...kicsim...Tudod, hogy anyád és én elváltunk. Jó nekem itt az Államokban. - mosolygott erőtlenül. - Annyira örülök, hogy itt vagy. Csak kár, hogy ritkán jössz.
- Most nyár van, de... nemsokára haza kell mennem... - öntöttem neki egy kis teát. - Mivel tudnálak rávenni, hogy velem gyere?
- Semmivel kicsim... - mondta elhaló hangon.
Szomorkásan odaadtam neki a csészét, majd felkaptam a táskámat.
- Elmegyek boltba gyógyszerért, mindjárt jövök. - azzal kiléptem a kopott ajtón és a közeli kis gyógyszertár felé vettem az irányt.
- Köszönöm szépen. - mondtam angolul, majd visszaindultam, de hirtelen valami zörej ütötte meg a fülemet, mint amikor a fazék és egyéb konyhai eszköz leesik a földre.
- Ne! Eresszen...! - hallottam egy kétségbeesett női hangot.
Mivel általában nem hagytam a dolgokat annyiban, és nem bírtam elviselni, ha valaki bajban van, lassan követni kezdtem a hang irányát.
Egy keskeny sikátorban értem, de a nőt nem láttam, csak...csak...egy óriási nagy szárnypár-t.
- Mi a jó.... - ámultam volna el, de hirtelen eltűnt előlem, nem csak a szárny, hanem ...mintha kiütötték volna a szemem. Semmit nem láttam, csak éreztem, ahogy valaki megragad. Végül az eszméletemet is elvesztettem.
Egy sötét, szinte üres szobában találtam magam, mikor felébredtem. Azon nyomban a kijárat felé vettem az irányt, de megszédültem. Ahelyett, hogy a fejem nagyot koppant volna a padlón, valaki elkapott és izmos karjaiba zárt. Jó érzés lett úrrá rajtam, de a következő pillanatban ez rögtön el is múlt, ugyanis erősen vágódtam vissza a padlóra.
- Héé! - néztem arra, aki ellökött magától. Egy nagyon helyes, barna bőrű, koromfekete hajú srác állt előttem.
- Te...koreai vagy? - kérdeztem anyanyelvemen meglepetten, mire a fiú sejtelmesen elmosolyodott. Már akkor rájöttem, hogy egy nőcsábász. A kisugárzásáról, a testtartásáról és pajkos mosolyáról azonnal következtetni lehetett...playboy.
- Szeretnéd? - kérdezte vissza angolul, miközben egyre közelített felém. A ruházata nem állt másból, csak egy fekete csőnadrágból és egy testhez simuló pólóból. Nem volt annyira kigyúrva, inkább...esztétikusnak hatott. Piszok szexinek. De nem dőlök be neki. Nem hiába rabolhatott el, egészen biztos voltam a szándékában.
- Ezek szerint az vagy. - szortyintottam. - Akkor... - mondtam koreaiul. - Engedj el, apámnak oda kell adnom a gyógyszerét, nem érek rá ilyenekkel foglalkozni... - pattantam fel, de ellökni nem tudtam az útból. Szikla szilárdan állta el az utamat, esélyem sem volt.
- Ya! - szóltam rá, de ő továbbra se állt félre.
- Mit láttál, mielőtt ide hoztalak? - kérdezte gyanús tekintettel. Közelsége zavarta a közérzetemet, zavarba hozott, holott tudtam, hogy egy playboy-tól nem kéne félnem. Simán el tudnék szökni előle... - gondoltam.
- Semmit. És most már elengednél? - kaptam a kilincs után.
- Ácsi! - támaszkodott az ajtónak. - Nem hiszek neked... - szorított sarokba. Arca nagyon közel került az enyémhez, hogy nem mertem a szemébe nézni.
- Már mondtam, hogy nem láttam semmit. - ejtettem ki minden egyes szót lassan, érthetően. Fogalmam sincs, hogy mit akart tudni, de igazából nem is annyira érdekelt. Csak vissza akartam térni apámhoz, a gyógyszerrel.
- Remélem nem foglak meglátni, hogy ott szaglászol a sikátorban.... - szemei szikrákat szórtak, miközben beszélt.
- Biztos nem, mivel holnap indul vissza a repülőgépen Szöulba. - suttogtam visszafojtva a mérgem. - Nincs időm a hülyeségeidre, bárki vagy is és bármit is akarsz elrejteni előlem. Ha tőlem kérdezed, szerintem összekeversz valakivel... - vontam vállat, mire ismét féloldalasan elmosolyodott.
- Szeretnéd, mi...? - azzal karjai lehullottak a teste mellé, így szabad utat engedett nekem a kijárathoz.
- Áldjon Isten! - köptem oda neki, majd amilyen gyorsan csak tudtam kifutottam a házból, ami inkább valami raktárnak nézett ki és nagyon le volt pusztulva.
- Hol voltál ilyen sokáig, már este van.... - kérdezte rekedtes hangján az apám.
- Bementem még pár üzletbe. Bocsi, hogy késtem. - hazudtam, majd odaadtam a gyógyszert és segítettem neki bevenni, ugyanis arra is képtelen volt, hogy felemelje a poharat.
- Apa... - ültem le vele szemben. Arca öreges volt, inkább lehetett volna a nagyapám, mint az apám. - Elmondod végre, hogy mitől törtél össze ennyire? Pár éve még nem volt ilyen súlyos... - tudtam, hogy ezzel érzékeny pontot találok el, de...nagyon kíváncsi voltam. Igaz sose élt velem, de mindig küldött képeslapot és ajándékot ünnepekkor. Gondolt rám. Mégsem lehettünk együtt sosem. Pedig mind a ketten nagyon szerettük volna.
- Nem mondhatom el kicsim... - mosolygott nehézkesen. - De felkészítelek előre...ez öröklött dolog... jobb ha nem maradsz itt sokáig...menj vissza holnap az első járattal...
- Mi ez, valami vírus? - ugrottam fel.
- Valami olyasmi...a véred miatt nem tudod kikerülni...ezért jobb ha messze mész... - mondta komolyan.
- Apa...beszélj érthetően... - kérleltem, de ő lassan letette a poharat és amint lehunyta a szemét, el is aludt.
- Ahh ~ - megint nem jutottam előrébb. Sőt...ma még el is raboltak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése