4. fejezet
- Ssss! - suttogta egy ismerős hang, majd elengedett erős karjaival.
- Kai?! - kérdeztem rémülten, majd' mikor megpillantottam szép, ugyanakkor aggódó arcát, megnyugodtam. - Mi volt ez? Te is láttad? - kérdeztem hisztériázva.
- Mit kerestél itt az erdőben? - kért számon szigorúan. - Nem mondták neked, hogy az erdő éjszaka veszélyes?
- Mi? - döbbentem le. Most valami nyugtató szöveget kellett volna mondani, vagy esetleg... megölelnie, de ő... - Hagyjuk! A lényeg, hogy nem történt semmi! - hagytam magára, majd elindultam kifelé a rengetegből.
Éreztem, hogy Kai a nyomomban van, de nem érdekelt. Hogy lehet valaki ilyen bunkó? - tettem fel magamnak a kérdést felháborodottan. Ebből is látszik, hogy nem tudja hogyan kell bánni a nőkkel...
- Jae Hee... - böktem meg a barátnőm hátát, aki önfeledten táncolt a srácokkal a táncparketten. - El akarok menni.
- Mi? Máris? De hát, miért...? - kérdezte meglepetten, majd hátrapillantott és meglátta Kai-t. Arca huncut félmosolyra kunkorodott. - Kapd el, gyerünk! - noszogatott. - Tök jó a buli, nehogy el akarj már menni! - próbált győzködni, de felesleges volt. Minél előbb eltűnhetek innen, annál nyugodtabb leszek.
- Én megyek. - fordítottam hátat a barátnőmnek, majd ellöktem Kai-t az útból és elhagytam a buli színhelyét.
- Elmondanád, hogy mi a fészkes francot akarsz tőlem? - vágtam hozzá a táskámat hirtelen, mikor már meguntam, hogy végig követ a hazafelé vezető úton. Elmebetegnek tűnhettem, de annyira megijesztettek az erdőben történtek, hogy alig vártam már, hogy biztonságban legyek. Kai-val a nyomomban azonban ez lehetetlennek bizonyult. Valamiféle sötét erő áramlott belőle, éreztem, amint szavak nélkül a fenyegető sötétség körbeölel, pedig nem csinált mást, csak nézett.
- Milyen srác lennék, ha hagynám, hogy egyedül sétálj haza?! - kérdezte cinikus hangnemben.
- Nem kell hazakísérned. Sőt...a legjobb lenne, ha visszamennél oda, ahonnét jöttél! - léptem közelebb hozzá. Ez viszont nagy hibának tűnt. Az arca és égető tekintete rabul ejtett, abban a pillanatban levegőt se tudtam venni. Megbabonázott.
Szerencsére még időben kapcsoltam, és hátrébb húzódtam.
- Menj el! - a hangom már közel sem volt olyan meggyőző, mint szerettem volna.
- Ha elmegyek...ki tudja mik fognak történni veled... - emelte fel jobb kezét, majd végigsimított arcélemen puha ujjaival. Megdermedtem. Ez mi volt?
- Ne próbálj meg elcsábítani... - nevettem fel cinikusan. - Nem fog menni. - mondta határozottan, de éreztem, hogy már rég sikerült elérnie a célját. Ezt viszont nem adhattam a tudtára.
- Biztos vagy benne? - lépett közel hozzám, majd arcát az enyémhez érintette és édesen lihegni kezdett a fülembe, amitől a térdeim megremegtek. Már ott tudtam, hogy el vagyok veszve. A levegő viszont hirtelen megfagyott, Kai teste megfeszült és aurájából idegesség és düh áramlott. Eltávolodott tőlem, majd kiegyenesedett és a hátam mögött elkezdett vizslatni valamit a távolban.
Szemöldökei összehúzódtak, fogaival pedig már vicsorított.
- Takarodj innét! - suttogta dühösen.
Hátrakaptam a fejem, majd megpillantottam egy sötét alakot, messze a távolban. Férfi volt, az egyszer biztos.
- Ő volt ott az erdőben is... - szorult össze a tüdőm. Hirtelen nem bírtam levegőt venni! Olyan érzés volt, mintha valamiféle erő összeszorítaná a légcsövemet és fulladozásra késztetne.
- Hagyd békén! Ő az enyém! - hallottam Kai ingerült hangját, homályosan, ugyanis az agyam nem kapott elég oxigént, az ájulás kerülgetett. - Ereszd el, vagy megöllek! - Kai most már ordított. A lábaim megrogytak, én pedig a földre estem, ugyanis Kai eltűnt mellőlem, így nem tudtam kibe kapaszkodni.
- K...Kai.... - fulladoztam, majd a következő pillanatban a szorító érzés abbamaradt, én pedig úgy kapkodtam levegő után, mintha attól félnék, hogy mindjárt elfogy.
Miután regenerálódott a légzésem, felálltam és körbenéztem. Kai nem volt sehol.
Gyorsan a telefonom után nyúltam, de meglepetten tapasztaltam, hogy ki volt kapcsolva.
- De hát... - ütögettem a készüléket, de az nem akart bekapcsolni.
- Itt vagy?! - tűnt fel előttem hirtelen, a semmiből Kai.
- Hogyan.... - ámultam el, de Kai nem engedte, hogy kérdések tömkelegét a fejére zúdítsam. Közbe szólt:
- Most szót fogadsz, és engeded, hogy szépen hazavigyelek. Majd elalszol és reggelre semmire sem fogsz emlékezni. - nézett mélyen a szemembe, majd tenyerét arcomhoz érintette.
- Vigyél haza. - feleltem nyugodtan, majd szófogadóan követni kezdtem a fiút.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése