Epilógus

 Epilógus  (20+1)

Nem tudom, hogyan kerültem oda, ahol éppen feküdtem, de egy sötét barlangszerű építmény mennyezetét pillantottam meg először, mikor kinyitottam a szemem.  A fejem zúgott, a testem sajgott, de mégis úgy éreztem magam, mintha hosszú idő után ismét visszanyertem volna az erőm.

- Ji Eun-ah? - szólított egy lágy, kedves hang. - Felébredtél?

- Kai? - pillantottam meg Kai gyönyörű bronzbarna bőrét. Fekete haja kócosan keretezte tökéletes arcát, vastag ajkait résnyire nyitotta, mandula vágású, sötét szemei pedig az enyémek után kutattak.

- Mi történt? - kérdeztem, miközben óvatosan felültem az ágyból.

De Kai nem válaszolt, csak nézett nagy szemeivel, majd felemelte a kezét és lágyan arrébb tűrt egy tincset a fülem mögé.

- Már azt hittem, hogy sosem fogsz felébredni. - ölelt meg hevesen. - Bocsáss meg! - motyogta a nyakhajlatomba. Ha nem ismerném, azt gondolnám, hogy...sír.

Kai alig hallható, zokogó hangot adott ki magából, miközben teste remegett. Azt hittem, hogy ketté fog törni, annyira szorongatott, de nem volt szívem mondani neki, hogy lazítson az ölelésén, annyira összetörtnek tűnt, hogy az én könnyeim is kicsordultak.

- Sh! - simogattam meg éjfekete haját. - Élek. És te is élsz! - mosolyogtam rá, majd megcsókoltam.

- Tao-nak vége. - szipogott, mint egy kisgyerek. Még sosem láttam ennyire védtelennek.

Mikor a karjaiban feküdtem – kis híján - félholttan, akkor is képes volt elpoénkodni a helyzetet, ez adott erőt, hogy életben maradjak, de most... valami összetört benne.

- Helyes. Tudtam, hogy képes leszel legyőzni. De akkor mégis, most miért sírsz? - kérdeztem aggódón, mire meglepetten nézett szembe velem.

- Még kérdezed? Meg kellett, hogy szálljalak, aztán a te testedet használtam a harcban. Több napig ki voltál ütve, én azt hittem... - akadt el a szava. - ...hogy már fel sem fogsz ébredni. - ölelt meg ismét. 

- Ahj! - könnyebbültem meg. - Ne aggódj, nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen. Ami pedig a megszállást jelenti...én kértelek rá. Emiatt ne emészd magad.

- De mégis...azon az éjen megfogadtam magamnak, hogy nem foglak megszállni. 

- Melyik éjen? - érdeklődtem. Vajon mióta érez irántam valamit?

- Mikor először megcsókoltalak. - húzott le magával az ágyra, így alatta feküdtem, orrunk pedig már majdnem összeért. - Mikor részegen táncoltunk. - mosolygott elbűvölően.

Meglepett a válasza.

- Már azóta...? - nyeltem egyet, mert nem voltam benne biztos, hogy azt a szót kéne használnom.

- Akkor kezdődött. - bólintott. - De az önzésem akkor még nem ért véget. Magam mellett akartalak tudni, hogy ha eljön az idő, meg tudjam védeni a "tulajdonom". 

- Én meg azt hittem, hogy... átversz. Mintha éreztem is volna eleinte, de... nem akartam belátni. Csak hagytam, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogyan te eltervezed őket. Sokáig nem hittem el, hogy nem szállnál meg.

- Még most is nagyon bánom, hogy megszálltalak. De az ötleted nem volt ostobaság. Bevált. 

- És Sehun? Mi lett vele? - szomorodtam el.

- Azt hittem utálod?!

- Nem volt szimpatikus, de... segített nekünk. A mi oldalunkon állt és .. miattunk halt meg. - Kai is lehangoltnak tűnt, nyílván fájt neki, hogy elveszítette a barátját, de túlságosan felvillanyozta az, hogy mi viszont túléltük a harcot.

- Nagyon sajnálom. De most legalább visszatérhetett oda, ahonnét jött. Új életet kezdhet, egy olyat ahonnét nem tud....lebukni.

- Úgy érted... visszakerült a Mennybe? - lepődtem meg.

- Ühüm. - bólintott. - Még ha angyal vagy bukott is volt, attól még élt. Miután itt elpusztították a testét, a lelke visszaszállt. 

- Akkor...most Tao is ott van?

- Minden bizonnyal. De nem tud már tenni semmit ellenünk.  - húzott magához. - Viszont vannak olyanok, akik még tudnak ártani nekünk. - húzta a száját. - A Hatalmasok. El fognak jönni értünk. 

Sóhajtottam egy nagyot. - Tehát akkor nincs nyugtunk, most sem, hogy Tao-t elintéztük. 

- Nem. - rázta a fejét szomorúan Kai. - Továbbra is menekülnünk kell, változtatni a lakhelyünket, résen lenni, mert bármikor lecsaphatnak ránk. Egészen addig kell ezt csinálnunk, míg be nem bizonyítjuk, hogy nem kell üldözni minket, mert nem teszünk semmi rosszat.

Sok mindent tettem életemben, Ji Eun-ah. Sok rosszat, amire nem vagyok büszke. De megváltoztam. Miattad. Te tereltél a helyes útra. Miattad szeretnék jó lenni. - simogatta meg az arcom. – De valami bizonyítékot kell találnunk, hogy elhiggyék a Hatalmasok. Nem lesz könnyű, de keresünk kell. Akár olyan bukottakat is akik, hasonló helyzetben vannak.

- Gondolod, hogy vannak még ilyenek, rajtad kívül?

- Egészen biztosan. – mondta határozottan. – Egyszer nekünk is elegünk lesz a menekülésből. Egyszer mi is megunjuk a gyilkolást, a megszállást. 

- Akkor… - kezdtem. – Mi a következő lépés?

- Hm… nem is tudom… - felelte csábosan. Végre! A jó öreg flörtölős Kai, visszatért!

- Fogadod, hogy velem maradsz az idők végezetéig, hogy harcolni fogsz velem? – nézett mélyen a szemembe. 

Erre csak egyetlen egy válasz létezett.

- Naná hogy! – vigyorogtam, majd nyomtam egy cuppanós puszit az ajkaira.

- Hát akkor ezt meg is kéne pecsételni, nem gondolod? – kacsintott rám, majd ajkait enyémre tapasztotta és hevesen csókolni kezdett.