15. fejezet

15. fejezet

- Áúcs, ez fáj! - markoltam bele a kanapéba, miközben Kai a sebeimet látta el.

Kínosan éreztem volna magam, egy száll bugyiban, de jelen helyzetben sokkal jobban izgatott a fájdalom, ami a lábamból kiindulva, végigszántott az egész testemen.

- Kis híján átszúrta a combodat! - háborgott Kai, és valóban...arcán feltűnő ráncok, mérges hatást kölcsönöztek, az amúgy szép arcára. Ijesztő volt.

- Érzem, hidd el... - fújtattam, miközben próbáltam visszatartani a sikolyomat.

- Fél napba se telik, meg fogsz gyógyulni. - kötötte be mindkét lábamat. - Nem is értem. Eddig nem tűnt fel neked, hogy feltűnően gyorsan gyógyulsz? Nem úgy, mint egy angyal, nekünk pár perc is elég, de neked sem telik bele egy napba.

- Nem tűnt fel, tudod...nem hittem volna, hogy valaha életre fog kelni a Biblia. - feleltem kissé ingerülten, mire Kai elmosolyodott és elment kezet mosni.

- Ha már a Bibliánál tartunk... - gondoltam jobb lenne minél előbb megemlíteni neki ezt, bár a reakciójától nagyon féltem. - Mit tudsz Énoch könyvéről?

- Azt, hogy nem létezik. - vont vállat Kai. Nem éppen erre a válaszra számítottam.

- Maga Énoch sem? - faggattam tovább.

- Oh, Ő nagyon is létezik... - forgatta a szemét. - De ha lehet messze elkerülöm. Semmi kedvem hallgatni a hasztalan szent-beszédeit.

- Keressük meg! - szólaltam meg pár perc néma csend után. Ha határozott vagyok, talán belemegy. De ő csak a képembe nevetett, ami nagyon rosszul esett.

- Most mi van? - kérdeztem felháborodottan.

- Miben mesterkedsz? - szemei csík alakúvá váltak, miközben engem vizslatott. Gyanakodott. - Miért kéne nekünk Énochot megkeresnünk?

- Ő talán tud segíteni, talán van rá valami mód, hogy ne kelljen megszállnod embereket...

- Először is tisztázzuk... - vágtatott felém. - Amint feltűnnék Énoch előtt, ő azon nyomban átadna engem a Hatalmasoknak. Kettő: szinte száz százalék, hogy nincs erre "gyógymód" és három: bukott angyal vagyok. Az a dolgom, hogy megszálljam, az amúgy egyébként sem embereket, hanem Nefilimeket... 

- Te nem akarnál megszabadulni ettől a tehertől? - próbáltam felállni, de eléggé nehezen ment. Mindenesetre, a szemébe akartam nézni, hátha tudok hatni rá. 

Kai nagyon közel állt hozzám, tekintete mély volt és bánatos. Már szinte megsajnáltam.

- Nem tudom eldönteni, hogy igazából engem vagy saját magadat akarod-e megmenteni... - lehelte a számba, amitől ismét megremegett a lábam, bár az lehet a fájdalomtól volt. – Bár van egy olyan sejtésem, hogy az utóbbi…

Kai karja a derekam köré tekeredtek, én pedig megkapaszkodtam a csípőjében. 

- Mindkettőt. - tekintetünk annyira egymáséba fúródott, hogy teljesen elvesztem. - Nem akarok kinyúlni, még mielőtt élhetnék. Ami pedig még fontosabb. Nem akarok a te kezeid által meghalni. - hajtottam fejemet a vállára.

- Nem vagyok méltó ahhoz, hogy elvegyem az életedet, ezzel arra célzol? - hallottam, hogy hangjában ott bujkál a humor szerény szikrája, bár ez a helyzet egy cseppet sem volt vicces. Annyira viszont már ismertem, hogy tudjam, így próbálja leplezni azt, ha elgyengül. 

- Nem egészen, de így is értelmezhetjük. - mosolyogtam, miközben elhúzódtam. Azt sem értettem egyáltalán, hogy miért öleltem meg ennyire...érzelmesen.

Ha már itt tartunk... a klubban történt csókunk hirtelen el is felejtődött. Az én emlékezetemben még tisztán éreztem nedves ajkai, lágy simogatását az enyémen, de nem mertem felhozni ezt a témát.

- Sss! – tette a szám elé a mutató ujját Kai. – Valami nincs rendben. Gyere! – ráncigált magával a szobájába, ahol feltűrte a szőnyeget. Egy titkos átjáró bejárata tűnt fel előttem, hirtelen a semmiből, majd Kai kinyitotta és letessékelt.

- Itt vannak a Bűntetők! – suttogott Kai. – Megtaláltak. – mérgelődött. – A francba!

- Most akkor mi lesz? – kérdeztem halkan. – Menekülnünk kell! Mind a kettőnket üldöznek.

- Elsősorban engem igen, de ha megtudják, hogy velem vagy… még többen jönnek majd el. Dupla préda. 

- Menjünk Énoch-hoz! – javasoltam ismét, aminek Kai nagyon nem örült.

- Meg akarsz öletni? – kérdezte komolyan. – Vagy halni?

- Legalább próbáljuk meg! – erőlködtem. – Tudom is, hogy merre kell keresni. 

- Az Ármon-hegyen, igen én is tudom. De sosem terveztem, hogy oda megyek. – grimaszolt.

- Valld be! Te is kíváncsi vagy, hogy van-e még remény a javulásra. – ez már kezdett kissé belebeszélésnek hangzani, de mindenképen meg kell próbálnunk.

Pár perc gondolkodás után megszólalt:

- De csak azért, mert amúgy is menekülnünk kell! – adta be a derekát végre Kai. – Ha kinyúlok az viszont a te hibád lesz. – fogta meg a kezem, majd elindultunk a titkos alagúton keresztül, fel a felszínre.

- Kéne egy kocsi. – mondtam, mikor kiértünk. Abban a pillanatban meg is jelent egy menő, fekete terepjáró.

- Egy sima sportkocsi is megtette volna, miért kellett mindjárt Jip? 

Kai csak pajkosan elmosolyodott, majd beszállt az autóba. Követtem a példáját.

- Elméletileg három nap és odaérünk. – mondta. – Azzal viszont számolni kell, hogy Tao és a Hatalmasok is üldöznek. Óvatosan kell mozognunk, főleg a megszállást illetően. Előbb be kell ugranom egy barátomhoz.

Már fél órája utaztunk, mikor egyszer csak kínos csönd telepedett le ránk. Olyan sok mondandóm lett volna, annyi mindent szerettem volna megbeszélni vele, de ehelyett csak annyit mondtam:

- Köszönöm. – fürkésztem gyönyörű, bronzbarna arcát.  Legszívesebben azt mondanám, hogy: „Köszönöm, hogy vagy nekem.”, de félek ezzel elijeszteném. Ő nem az a fajta srác, aki értékelné, ha egy lány bevallja neki az érzéseit. Nem is hiszem, hogy megértené, hisz ő egy nőcsábász, igazából nem is szabadna bíznom benne. Mégis… megmentett. Elbújtat, törődik velem. A kérdés már csak az, hogy ezt mind azért, mert egészséges testet akar megszállni Cheshvan napján, vagy mert…

- Nem hittem volna, hogy valaha kimondod. – mosolygott maga elé Kai. – Szívesen. – nézett rám átható pillantással, amitől a szívem azon nyomban hevesebben kezdett el dobogni. Ez az arc, ez a mosoly…

És akkor rájöttem:

- Szerelmes vagyok belé. – ocsúdtam fel magamban. Sajnos ezt hangosan is kimondtam, mire Kai meglepett arccal nézett rám.

- Tessék? – kérdezett vissza.

- Semmi, semmi. Vezess csak! – kaptam el a tekintetemet gyorsan, majd a mellettünk elhaladó tájat kezdtem bámulni, miközben hitetlenkedtem.

Beleszerettem apám gyilkosába, aki majd engem is el fog tenni láb alól. Lehetne ennél abszurdabb az életem?