7. fejezet
- Ruhában aludtam volna el? - ültem fel reggel az ágyamban. - Mi a...
- Kicsim, siess! Elkésel a suliból. - nyitott be anyám. - A pizza itt maradt. Miért nem ettetek egy falatot sem?
- Öhm... sietett haza, én meg... elaludtam. - makogtam. Igazából fogalmam sem volt, hogy mi történt azután, hogy Kai elment. Nem is láttam kimenni az ajtón, a másik, hogy utcai ruhában sosem fekszem le aludni, főleg úgy hogy nem mosakodtam, márpedig éreztem, hogy ezek a rutinos dolgok elmaradtak tegnap este.
- Siess! - noszogatott tovább anya, én pedig azon nyomban kipattantam az ágyból és miután elkészültem, elindultam az iskolába.
Mire beléptem a suli kapuján, a korábbi éberségem jelentősen apadt, alig bírtam nyitva tartani a szemem.
- Ismét mosott szar... - köszöntött Jae Hee.
Felmutattam a középső ujjamat, majd egy hatalmas ásítás közepette kinyitottam a szekrényem ajtaját.
- Milyen óra lesz egyáltalán? - beszélni is alig bírtam. Mi történhetett? Pedig az egész éjszakát átaludtam.
- Próbáld meg összekapni magad délutánra, a srácokkal elmegyünk a közeli kávéházba, dumálni. Neked is ott a helyed. - mondta mosolyogva Jae Hee.
- Drágám... - ejtettem el még egy ásítást. - Elhiszed, hogy semmi kedvem elmenni suli után sehova. Alig élek, amit igazán nem értek, mert reggel még nem volt semmi bajom. Gyenge vagyok, úgy érzem, mintha a halálomon lennék.. - nyöszörögtem.
- Te csak... biztos pornót néztél késő estig... - próbált viccelődni, de én egyáltalán nem tudtam értékelni a poénjait. - Jól van. - adta fel. - Hívj, hogy mi lesz délután. Most lépek, szia. - intett, majd elindult az órájára.
Kénytelen voltam bemenni történelem órára, mert nem kaptam kilépőt az iskolaorvostól, pedig tisztán látszott rajtam, hogy beteg vagyok. Miután kivizsgált, azt mondta, hogy semmi különösebb eltérés nincs a normális, egészséges állapottól, így benn kellett maradnom. Kai-val nem futottam össze egyszer sem, valószínű, hogy ma nem jött be a suliba. Talán jobb is...
Bár, lett volna egy-két kérdésem hozzá a tegnapi éjszakával kapcsolatban.
- Noh Ji Eun-ssi! - szólt rám a tanár. - Igazán értékelném, ha nem ásítana a képembe, ilyen feltűnően. - szűrte fogai között.
Észre sem vettem, hogy ásítottam. Úgy tűnik egyáltalán nem vagyok ura a cselekedeteimnek. A telefonom megcsörrent, hangosan az óra közepén, mire az összes szempár rám szegeződött. Én viszont nem zavartattam magam, felvettem. Éreztem, hogy fel kell vennem.
- Anya? - szóltam bele a telefonba. Miért van ilyen különös érzésem?
- Kicsim...az apád...az apád holttestét ma reggel találták meg egy temetőben. .. - mondta akadozva.
Nem szólaltam meg, hiába kiabált rám a tanár, hiába szólítgatott anyám a telefonból, én nem tudtam reagálni semmire. Csak ültem, bambán, a telefonom becsúszott az ölemben lévő táskába.
Apám halott...
Meghalt.
- El-né-zést. - álltam fel, mint egy robot, majd kisétáltam a teremből. A fejem zúgott, az agytekervényeim összekuszálódtak, nem bírtam gondolkodni. A telefonom ismét megcsörrent, de nem érdekelt. Csak sétáltam tovább, Isten tudja, hogy hová.
Negyed óra múlva a közeli temetőben találtam magam.
Körül néztem, hogy mégis mit keresek itt. Miért éppen ide vezetett az utam?
Lerogytam az egyik sírra, majd beletúrtam keményem a hajkoronámban. Legszívesebben megtéptem volna magam.
- Az én hibám... - rágtam a szám szélét, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet. - Vele kellett volna maradnom...
Nem bírtam, a könnyeim kibuggyantak, és halk zokogásba kezdtem, a kihalt, kísérteties temetőben.
Hirtelen egy nagy, fekete madár tűnt fel a szemben lévő sírkövön. Egy holló. Szemei csak úgy csillogtak, olyan volt, mintha emberi aggyal rendelkezne, értelem sugárzódott belőle. Amikor megakartam volna érinteni a csőrét, ő elröpült.
- De hiszen... utálom a madarakat... - jöttem rá, miközben visszahúztam a kezem.
- Az baj... - szólalt meg valaki a hátam mögött.
Felpattantam a sírról, majd rögtön hátrálni kezdtem.
- Ki vagy te? - nem láttam mást, csak egy nagy, sötét árnyékot. Majd előlépett a ködből, egy nagyon helyes, de ijesztő kisugárzású fiú. Koromfekete haja keretezte szép arcát, szemei viszont nagyok voltak, és feketék, akár a hollónak az imént.
- Mit keresel egyedül egy elhagyatott temetőben? - jött közelebb. Ruhája csak feketéből állt, még a karkötője és nyaklánca is feketén csillogott.
- A temetők általában elhagyatottak. - mondtam. Kissé megijesztett ez a srác. Helyes volt, meg minden, de...sötét tekintete megrémisztett.
- Igaz... - bólintott, majd végigsimított az egyik sírtáblán.
- Én akkor... megyek is. - cincogtam, de mikor elhaladtam mellette, keze megragadta az enyémet. Mintha villám csapott volna belém, a szemem világa hirtelen elsötétült, és a sötétben csak egy fehér toll világított. Majd a tollat hirtelen beborított a piros festék.
Nem! Nem is festék volt, hanem...vér?!
Abban a pillanatban ismét magamhoz tértem, és az idegen srác arcával találtam szemben magam.
- A nevem Zitao, de nevezz csak Tao-nak. - azzal elengedett és eltűnt a nagy, szürke ködben.
Azt hiszem tényleg elment az eszem... - szaladtam ki a temetőből kétségbeesetten, könnyekkel küzdve, majd egyből hazafelé futottam.
