17. fejezet
Nem tudtam elaludni.
Sirattam az életemet, az anyámat, a barátaimat és Kai-t is. Mindenki elfelejtett, senki sincs velem a nehéz időkben, nincs kire támaszkodnom. Egyedül Kai jelentett biztonságot, de most, hogy megtudtam nem élhetünk boldog, teljes életet, a menekülés iránti elkötelezettségem is alább hagyott. Mégis miért küzdök most? Érdemes egyáltalán menekülnöm a végzetem elől? Nem lenne mégis jobb, ha hagynám, hogy Kai vagy Tao megszálljon?
- Ji Eun!!! - rontott rám Kai. - Azonnal gyere! Itt vannak a Hatalmasok! - rántott föl a tócsából, ami a könnyeimtől alakult a parkettán.
- Micsoda? - kérdeztem rémülten.
- Sehun! - mondta fogat-csikorgatva, amiből rögtön arra következtettem:
- Elárult minket! - leheltem.
- Siess!!! - ragadta meg a kezem, majd maga után húzott Isten tudja, hogy merre. Eltartott egy darabig, míg megszabadítottam szemeimet, könnyeim homályától. Mire kitisztult a látásom, addigra egy föld alatti alagútban voltunk és rohantunk a kijárat felé.
- Nem gondoltam volna, hogy felad minket az a kis szemét! - mérgelődött Kai. - Az egyik legjobb barátom volt a Mennyben és azután is.
- Elég sok "barátod" akarja a vesztedet. - mondtam kurtán. - Mi ennek az oka?
- Mindenki a túlélésért küzd. Mindenki átvágja a másikat. Sehun most azt hiszi, azzal, hogy feladott engem, a Hatalmasok megkímélik és élheti tovább fényűzően az életét. De fogadok, hogy nem éli meg a holnapot. Ahogy mi sem, ha nem sietünk! - rúgta ki a titkos ajtót és engem is felhúzott a felszínre.
- Kapaszkodj! - mondta, majd szárnyait kitárta és karjaival erősen szorította testemet az övéhez.
Imádtam ezt az érzést. Mikor a levegőben repültünk, csak mi ketten, a felhők között. Normális esetben fáztam volna, hiszen csak egy hálóing volt rajtam, de Kai testének melege elfeledtette velem a libabőrt és fogvacogást. Ismét csak gyönyörű arcára és éj-fekete szárnyaira koncentráltam. Bármennyire is haragszom rá, bármennyire is lehetetlen, hogy mi ketten boldog életet éljünk egymás mellett...attól még ugyanúgy szerettem.
- Miért kell bukott angyalnak lenned? - kérdeztem halkan.
Kai rám pillantott hosszú szempillája alól. Holló-fekete haja kócosan keretezte szép arcát. Gyönyörű látványt nyújtott a sötétben.
- Ha tudnád hányszor kérdeztem én ezt magamtól az évek során? - sóhajtott. - Bár ne lennék az. Bár ne kéne menekülnünk, annyira normális pár lehetnénk... - mondta szomorkásan.
- Leszámítva a tényt, hogy észre sem vettél volna, ha nem lennék annak a Nefilimnek a leszármazottja, akit évekig megszálltál.
- Nem cáfolom. Igaz, hogy így kezdődött. Az volt a célom, hogy magamba szédítselek és ne kelljen erőszakot alkalmaznom, mikor meg akarlak szállni, hanem önként felajánlanád a tested nekem.
- Túl őszinte vagy már. - fintorogtam.
- Ha tudnád mennyi minden van még, amit nem mondtam el...
- Nem is akarom tudni. Amit nem tudok, az nem fáj. - mondtam szilárdan. - Most hova megyünk?
- Énoch-hoz. - jelentette ki nemes egyszerűséggel Kai.
- Az Ármon-hegyre? És ha tévesek a forrásaink? Ha nem is ott lesz? - kérdeztem aggódva.
- Ott kell lennie. - mondta határozottan. - Eddig nem mertem bátorságot sem venni ahhoz, hogy meglátogassam. Eddig beletörődtem, hogy nincs remény a megváltásomra. De te megadtad nekem ezt a reményt. - nézett le rám bűnbánóan.
Ezek szerint nem csak egy élvezeti cikket és a túléléséhez szükséges testet lát bennem? Vajon szeret-e egy kicsit is ahhoz, hogy megváltásért könyörögjön az Istenhez?
- Itt vagyunk. Szerencsére elvesztették a nyomunkat . - nézett fel az égre Kai, miután leszálltunk a hegyen.
- Nem akarok durvának tűnni, de... k*rva hideg van. - vacogtam. - Mindjárt megfagyok.
- Itt van. Öltözz fel! - kapott elő a táskájából egy kabátot. Nem is láttam, hogy hozott magával táskát.
- Kösz. - motyogtam, majd magamra kaptam a bundát. - Ahh! Dejó meleg.
Kai megmosolyogta elégedett reakciómat, amitől a szívem ismét felmelegedett. Hogy én mennyire imádom ezt a mosolyt! - gondoltam magamban.
- Menjünk be! - mondta Kai.
Egy nagy templomnak tűnő épület állt mellettünk, ami inkább hasonlított egy várromra, mint ép kinézetű építményre. Kísérteties kinézete volt, de nem érdekelt túlzottan, a lényeg, hogy megleljük benne Énoch-ot. Ezért hát követtem Kai-t a templom belsejébe egészen addig, míg meg nem pillantottunk egy tábortűz félét az egyik teremben. Mellette egy öreg, szakálas, bozontos hajú és kissé hiányos öltözetű férfi ült, csukott szemmel. Testét tetoválások díszítették és valamit motyogott hangosan, miközben előre-hátra dülöngélt ültében.
Mikor meghallotta lépteinket, abbahagyta a monológját és szemei hirtelen kipattantak.
Közelebb merészkedtünk Kai-val az öreghez, így szembe kerültünk vele.
- Egy Bukott! - jelentette ki hangosan, amitől kissé meg is ijedtem.
- Így igaz. - mondta Kai. - A segítségedért jöttünk, Nagy Énoch! - hajolt meg a tűz előtt Kai. Én követtem a példáját, nem akartam szemtelennek tűnni.
- Tudom mit akarsz, Bukott! - nézett ránk világoskék szemével, amelyben visszatükröződött a narancssárga tűz lángja.
- Azt mondod, hogy van rá mód, hogy ember legyek?
- Embeeer? - nevetett fel az öreg, amitől a hideg is kirázott, pedig jelenleg nem fáztam. - És az Isten árulásáért ki fog vezekelni?
- Már épp eleget szenvedtem. Beismerem, hogy hibáztam, mikor fellázadtam Isten ellen. Szeretném a bűneimet jóvá tenni. Lehetséges ez? - kérdezte Kai aggódó hangnemben.
- A bűneidet bármikor jóvá teheted, attól még nem válsz emberré. - felelte Énoch.
- Akkor mit kéne tennem?
- Mivel te a Tizek vezére voltál, Szamtázaz, a bűnöd sokkalta súlyosabb, mint egy egyszerű mennybéli angyalé. Az arkangyaloké után, a te pozíciód volt az egyik legfontosabb. Azért a bűnért, hogy ezt félre dobtad a földbéli élvezetekért, nem jár megbocsátás. Nincs bűnbocsánat számodra.
Ledermedtünk. Tehát nincs esély?
- Valamit biztosan lehet tenni. - állt ki véleménye és akarata mellett Kai.
- Hamarosan eljő Cheshvan napja. Meg kell szállnod valakit. - tájékoztatta Énoch Kai-t.
- Épp ez a lényeg. Nem akarok megszállni senkit! Főleg nem Őt! - mutatott rám Kai.
- Nem vagy te egy kicsit vakmerő? Azt kérni, hogy hadd lehess ember...
- Úgy hallottam, hogy nem lehetetlen. - vágott közbe Kai.
- Az a sejtésem, hogy ezt egész biztos a könyvem legendájának létezéséből következtetted ki. Hadd tájékoztassalak, hogy Énoch könyve nem létezik. Csak egy mese.
Hogyan? - néztem rá Kai-ra ijedten.
- Ez azt jelenti, hogy semmi esélyem arra, hogy feladjam bukott mivoltomat egy kevésbé fájdalmas létezésre?
- Az, hogy ember legyél, nem lehetséges. Hiszen te nem vagy emberi, te a Mennyben születtél, a Föld sosem volt az otthonod.
- Ez azt jelenti, hogy....a Mennybe...visszatérhet? - kérdeztem.
- Az nem kizárt. - felelte az öreg.
Fogalmam sem volt, hogy Kai miért nem örül a hírnek, hogy megszabadulhat fekete szárnyaitól és nem kell többé menekülnie és megszállnia az embereket, egészen addig, míg belenéztem sötét szemeibe. Ha felmegy a Mennybe, ha hazatér...még annyira sem lehetünk együtt, mintha itt maradna a Földön Bukottként.
- Ahhoz, hogy visszatérhess... - kezdte Énoch. - Fel kell áldoznod azt, ami számodra a legfontosabb.
Kai tekintete még mindig fogva tartotta az enyémet. Mindent ki tudtam belőle olvasni, csak azt nem, hogy mi számára a legfontosabb. Azt tudom, hogy számomra mi, de mégsem indulhattam ki a saját szemszögemből. Arról, hogy Ő mit érez, mit tart a legfontosabbnak fogalmam sem volt. Csak remélni tudtam, hogy Én vagyok az, de ha így is lenne...az azt jelentené, hogy fel kéne áldoznia a kapcsolatunkat azért cserébe, hogy hazajusson.
Ez szintén nem kielégítő választás.
- Kétlem, hogy csak ennyi lenne. - szűkültek össze gyanakvóan Kai szemei. - Lehetetlen, hogy ennyivel kiválthatom a bűnömet.
- A feltételnek két értelmezése van. Az egyik, a szó szoros értelmében való 'feláldozást' jelenti. A másik, hogy meg kell válnod attól, amit a legjobban szeretsz, hiszen a Mennybe nem viheted magaddal. Ez esetben... számodra ez mindkettőt jelenti, ha jól sejtem. - suttogta tudálékosan Énoch, mire Kai lefagyott.
Csak én nem értem? - kapkodtam ide-oda a tekintetem.
- El kell pusztítanom azt a dolgot, amit a világon mindennél jobban szeretek és fel kell áldoznom Istennek, azzal az ürüggyel , hogy ismét csak ŐT fogom követni? - kérdezett vissza Kai. - Jól értem?
Énoch bólintott egyet.
- Mi? - értetlenkedtem.
- Köszönjük szépen a segítséget. - állt fel hirtelen Kai. Követtem a példáját, de fogalmam sem volt, hogy miről volt szó a beszélgetés utolsó fázisában.
Kai meghajolt, majd hátat is fordított az öregnek.
- Nem fogod megtenni. Jól feltételezem? - kiáltott utánunk Énoch. - Hiszen nem tudod elpusztítani azt, amit igazán szeretsz, különben semmi értelme nem lenne a küzdelmednek.
